Herbert Attila, csapattárs Kondi, már Te is?
Az volt az első gondolatom, amikor egy borús novemberi délután megszólalt a telefon és egy sírástól elcsukló hang közölte: hallottad már?
Almási Sanyi… meghalt.
Lelki szemeim előtt megjelent a gyászjelentés „Almási Sándor élt 83 évet”. Ugye milyen kegyetlen tud lenni a múltidő?
De, az első gyászos gondolatokat felváltja a megemlékezés, az élmények özöne.
Előre kell bocsájtanom, hogy ez a nekrológ szubjektív lesz, hiszen hogyan lehetne másként, mint jóindulattól eltelve visszaemlékezni arra játékostársra, barátra, de ez talán a legtalálóbb az EMBERRE, aki már akkor ott volt mellettem, amikor első alkalommal megjelentem az Építők - jellemzően földes- gyeplabda pályáján és ott volt akkor is amikor Kocsis Janó emléktornáján utoljára öltöttem magamra a kék-fehér hoki mezt - jellemzően a régi földes hoki pálya helyén emelt - spotcsarnokban.
Nem tudom ki, hogy van vele, nekem Kondiról - hadd maradjak ennél a megszólításnál - a természetesség jut eszembe. Valahogy minden vele, körülötte történő esemény magától értetődőnek, természetesnek tűnt…
Ő volt az őserő, talán jobb, „cizelláltabb” megfogalmazás az, hogy olyan - mind szellemi mind fizikai értelemben - hatalmas energiával bíró társunk, aki alapköve volt az akkori világ világverő - na jó kicsit szerényebben – itthon csak nagy ritkán vereséget szenvedő Építőknek.
Természetes volt,
- hogy attól a pillanattól kezdve, hogy felharsant a mérkőzés a kezdetét jelző sípszó, mozgásba jött és mint egy modern perpetuum mobile a lefújásig meg sem állt. Persze, hogy nem hisz ő volt a Kondi.
- hogy amikor bekerültem "nagy" csapatba, nyugodtan fickándozhattam elől a csatársorban, mer’ tudtam, éreztem, - ha akkoriban persze nem tudatosan - hogy ott van mögöttem az biztos erő, aki levéve a vállamról a felelőséget, hibáimat korrigálva győzelemre vezeti a csapatot.
- hogy a győztes mérkőzések után az öltözőben levezényelte az edzőnk, a szép emlékű Konorót Gyuszi bácsit éltető győzelmi kiáltását: „Sikerünk kovácsa ko-no-rót”.
- hogy egy emberként elfogadtuk ars-poeticáját azt, hogy a csapat a legfontosabb. Hiszen ott tudsz társakat találni és egymással összefogva erőd megsokszorozódik. A csapat az a közeg, amelyben egyéniségedet megtartva legsikeresebb lehetsz és utána a közös örömtől jobb dolog kevés van a világon.
- hogy Ő, - ki Más? - a csapat kapitánya.
- hogy az idő múlásával ő lett az edzőnk, és aki alapelveiből semmit sem engedve ismét sikerre vezényelte a csapatot.
Mint egy dagály az óceán partjánál, úgy ömlik és áraszt el az emlékek hulláma: a hosszú utazások alatti röhögések, vég nélküli makaó és ulti-partik, a valuta kicsempészés idegtépő percei, a szakszervezettől csapatvezetőnek kiküldött „halaselvtársak „hülyítése”, a hazatéréskori vámvizsgálat néha vicces procedúrája, a még néhány napig érvényes nyugati sport útlevelet stikában felhasználó jugoszláviai csempész túra és természetesen az sok-sok feledhetetlen látnivaló és végül, de messze nem utolsósorban a hoki meccsek izgalmai, a győzelmi örömök és a vereségek (ilyen is volt? mert ezekre nem emlékszem ) után érzett keserűség.
Kondi, be kell, hogy valljuk, hogy ez az utolsó lépésed már egyáltalán nem volt természetes, sőt! De lehajtott fejjel és azzal a felemelő érzéssel búcsúzunk, hogy sporttársunknak, barátunknak válhattuk magunkat.
A CSAPAT